Tatatratrataaaaam! Ejtőernyős vagyok!

Aztán hajnalban… akarom mondani még éjjel (háromnegyed hatkor) indultunk Nyíregyházára. 

Remélem, bárki, aki eddig igyekezett eltántorítani az ejtőernyőzéstől (magyarul mindenki!) megértette, hogy mennyire is fontos nekem ez a sport. Képes voltam átutazni érte szó szerint az egész országot. És a lisszaboni hazaérkezésem óta ez volt a legeslegjobb hétvégém.

Először is volt időm a napfényben süttetni az arcomat és gyorsan betárazni némi D-vitamint, meg olvasni, meg írni! De ami még ennél is sokkal jobb: hármat is ugrottam!  

Szóval amikor megérkeztem a reptérre, az ötödik szinten voltam. Estére már a nyolcason. E két alkalom között olyan események történtek, mint sok jókedv és nevetés az AN2-es gépben, amiben még mindig felkavarodott a gyomrom. Szaltózás előre, hátra, pedig testnevelés órákon még egy rendes bukfencet sem tudtam csinálni. (De kiderült, vannak itt, az ugrók között mások is, akik felmentettek voltak tornából...És ahogy a fiúk, Gábor és Dangie mondják, akkora játszóterünk van nekünk, az ég, mint senki másnak.  Ott aztán nem tudom megütni magamat. És bőven van hely gyakorolni is.) Taxiztunk repülőgéppel (Dangiet mindig felvette a pilóta a leszállás után és visszagurult vele, szóval mikor vele ugrottam én is részesülhettem a megtiszteltetésben) és még a hajtogatást is gyakoroltam… 

Olyan sokat (hármat… most a tapasztaltabbak fogják a hasukat a nevetéstől, de a laikusok előtt hadd legyek menő ezzel a hárommal) ugrottam, szinte nem is voltam a földön. És ami eleinte félelmetes volt, várakozni a gépben, az már az élmény része lett. 

A társaság, ami most, itthon ülve a legjobban hiányzik. Az esti buli, az avatások (én hülye, a fenéken verést 100 darab palacsintával készülök kiváltani. Úgyhogy legkésőbb tavasszal egy napot biztosan a konyhához láncolva tölthetek majd… valaki, valaki, mondjuk anya meg mosogathat majd:) ) és a sok nevetés.

Vicces volt, ahogy szobát kerestünk magunknak, óvatosan benyitva minden ajtón, amíg végül, az épület eldugott sarkában megtaláltuk a VIP részleget, ahova csak az „igazán bátrak” jutnak el, akik elég kitartóak végigjárni az összes szobát és minden ajtót kinyitni... 

De vicces volt, na meg érdekes hallgatni a rengeteg történetet a tapasztalt ejtőernyősöktől, a menőbbnél menőbb ugrásokról, a leoldásokról, ballonokról és felszerelésről. Kiderült, hogy az ugróruhák „divatja” is Nyíregyházáról indult. 

És azt, hogy mennyire jó volt kiszakadni a cikkek, interjúk, balesetek, ügyeleti hívások és értekezleteket világából mi sem mutatja jobban, mint hogy annyira jól éreztem magam, még azt is elfelejtettem, hogy amúgy nem szeretem és eddig még sosem ettem meg a gulyáslevest. A reptéren meg úgy faltam, mint valami földi mannát. De sssst, mostantól sem fogom itthon megenni, ha ez lesz az ebéd… Ehhez kell ez a különleges társaság. 

Másnap reggel nyolc körül békésen kávézgattunk, amikor szóltak, hogy benne leszünk a napi első gépben. A vizsgaugrásommal én is. Az első rémült pillanatot elaltatta az  időpont: majd fél tízkor. Mind megnyugodtunk, tovább ücsörögtünk, kevergettük az ébresztő italt, amikor valaki megszólalt: ja, nem is! Fél kilenckor száll fel. 

Hát ennyit a nyugalomról. Vizsgázom, emberek!!! Enyhén remegő kézzel öltöztem fel, ernyőbe rázattam magam a Gabival és azzal a keserédes tudattal indultam neki utolsó AFF tanuló ugrásomnak, hogy bár végzett ejtőernyős leszek, amire egyedül vágytam, mióta csak fel kellett szállnom a Lisszabon – Budapest járatra júniusban, de most utoljára ugrik velem Verebes Gabi, mint az oktatóm. 

Igyekeztem hendebucska – ami időközben kedvenc szavam lett - nélkül teljesíteni ezen ünnepi alkalom tiszteletére a feladatokat. A Vertical Fligt School végzős tanulója az AN-2-es gépben. Az ajtóban. A levegőben!

Mondom, ez hogy néz ki az ember fejében: gyönyörű kiugrás, néhány légies szaltó, orsó, spirál – minden, minden, amit csak lehet. Ügyes nyitás és  örömünnep úgy 1400 méteren.

És a gyakorlatban: Hendebucska és örömünnep úgy 1400 méteren. 

A lényeg, hogy nagyon boldog voltam, hogy sikerült az ugrás és felfogtam, hogy sikerült elérnem azt a célt, amire mindenki csak legyintett, amikor Lisszabonból skypen kijelentettem, hogy megcsinálom. Csak éppen a repteret nem láttam és nem a rózsaszín ködtől a szemem előtt, hanem mert valahol nem ott voltam… Forogtam az ernyővel, mire kiszúrtam a levegőből a focirajongó Ritu tájékozódási pontját: a Nyíregyháza stadionját. Így azért csak beértem! 

Más dolgom se volt már, mint a Gabit puszilni, ölelgetni annak örömére, hogy levizsgáztam, képzett ejtőernyősnek számítok a magam szerényke kilenc ugrásával! 

Gyorsan fel is hívtam a családot megosztani velük a jó hírt. Számomra ez nagyobb ünnep volt, ott, a reptéren, mint majd a diplomaosztóm lesz a Pázmányon. 

Meg is ünnepeltem még két önálló ugrással. Főleg mert Gabi beírt a gépbe, hogy mehessek. Teljesen egyedül! Az, hogy már nem félek, hányingerem sincs, sőt jó érzem magam az AN-2-esben -  most tűnt csak fel nekem. És az égen körülnézni is most volt időm először szabadesés közben, hiszen eddig a feladatokra koncentráltam… És milyen szép!

Igazándiból tizenegy ugrásom van, tizenegyszer próbáltam meg valahogy elmondani, cikkben vagy csak saját naplómban leírni, milyen érzés korlátok nélkül, teljesen szabadon zuhanni – de nem sikerült úgy, ahogy ott érzem. 

Persze, akárhányszor megnézem a végzős videómat (ami egy csoda lett. Gabi munkája! Ide be is szúrom: ">), látom rajta, a saját ugrásaimon, hogy min akarok még dolgozni, hol kell javítanom magamon. De ettől csak még élvezetesebb az egész mutatvány! Csak legyen már tavasz!

Nem is értem, hogy lehet, hogy a gimnázium alatt még egy kalandosabb osztálykirándulástól is húztam a számat. Ma már nem is tudnék ilyen élmények nélkül élni! Amit csak lehet, ki kell próbálni, mert nem tudni, lesz-e még rá lehetőség. És én még egy vállalkozásomat sem bántam meg.  Ha pedig nem tetszik, bármikor ki lehet szállni. Na, nem az ejtőernyőzésből! Mert az szerelmessé tesz, de olyan őrült módon, hogy nem lehet elengedni. 

Mióta hazajöttem Lisszabonból, folyamatosan hiányzik a portugál élet, az ottani barátok, a kollégák, a mindennapok. Főleg az első hónapokban elég savanyú volt az itthonlét, a munka, az egyetem, a hétköznapok. De ez a különleges csapat, ahova kerültem, az ugrás élménye és az emberek, akiket megismertem - ez segített át ezen a nehéz időszakon és teszi azóta is sokkal, de sokkal izgalmasabbá az életet. És ha még hiányzik is az elmúlt félév, valahogy itt is jó lenni,.

Most tizenegy ugrás, de majd lesz száztizenegy, meg ezertizenegy, meg számtalantizenegy. Mert a világ önmagában is gyönyörű, de felülről...!