Amilyennek egy egyetemi órának lennie kellene

„Lilán csillan a kilyukasztott jegyen a tinta az 56-oson, ahogy az őszi napsugarak átszöknek az ablakon. A tolongó nép előre és hátra dől, előre és hátra, míg meg nem áll. Leszáll, újak jönnek és megyünk tovább, míg a vezető ki nem üríti a szerelvényt” – lehet így is utazni a budapesti villmoson.

„Hatalmas a tömeg, már megint. Nem hiszem el. Leülni sem lehet, mindenki lökdös, valaki a cipőmön áll – az új, fehér tornacipőmön. Kimosod haver. De messze van még a Moszkva tér, vagy a Szél Kálmán, ki hova tart” – vagy így is hazajuthatunk.

„Al snitt a kék blúzós hölgy arcára a vezetőfülkénél. Kettes kamera a rendezői jobbra, ne lógjon be a kapaszkodó” – és már azt is tudom, hogy így is lehet... Jó, én még nem teljesen így látom, de ismerek olyat... 
De hogy megértsük, mire fel ez a kis jelenet a szombati utamról az egyetemről hazafelé, kezdem a legelején: 

Egyetemi élet - a nagy valóság

Két évet töltöttem azzal, hogy skandáltam: „már megint nem lettem jobb újságíró”. Mondjuk, így leírva, ez nem vet rám túl jó fényt. De hadd világítják rá, miért éreztem így – tisztelet a kivételnek – minden egyetemi órám után.

Megy a munka a stúdióban.

Kitűnő érettségivel, emelt magyar vizsgával, német és angol nyelvvizsgával felvettek az egyetemre, levelezőre – félévente 180.000 forintért. Akkor nagyon cikinek éreztem, hogy önköltségen tanulhatok a felsőoktatásban. Ma pedig megtudtam, idén az államira felvett hallgatók száma az idén NULLA. 

Emlékszem, az érettségim előtt végig dolgoztam a Kisalföldnél, nyelviskolába jártam és úgy mellesleg felkészültem a vizsgákra – úgy látszik, ez nem elég egy magyar egyetemi szinthez. Mindezt hosszas tervezgetéssel és rengeteg családi vitával tűzdelve: merthogy a jelentkezésnél eldőlt, nem tudok Budapestre költözni és még tandíjat is fizetni. Ezt a gordiuszi csomót aztán a Kisalföld oldotta meg,kemény munkát engedélyezve nekem. 

Aztán eljött az első izgalmas péntek délután, frissen állományba helyezett újságíróként, egyetemi hallgatóként a gólyák sorában ülve jegyzeteltem a filozófiát. És azóta sem változott sok minden, egy lisszaboni félévet kivévetermészetesen. Azóta is hétvégéről hétvégére utazom fel Pestre, átélem a pánikot, hogy nincs hol aludnom, pénzem vacsorára (mert ejtőernyőzni jobban szeretek, mint enni),aztán ülök és jegyzetelem az elméleteket. 

A féléves rendes idegbaj időszaka alatt levizsgázom és ... felteszem a polcra a füzeteimet és elképzelem, egyszer majd nagyon büszén mondom: „látjátok gyerekek, anyátok ezt mind megtanulta.” De ha őszinte akarok lenni magamhoz, eddigre már az összes sztorimat kívülről fogják fújni a lurkók -  Francesc és Vasco - arról, hogyan tudósítottam Lisszabonból a Portugália – Magyarország mérkőzésről, milyen volt találkozni Piquével a mixed zoneban egy Barca meccs után, hogyan ugrottam ki Áder János elé kérdésemmel, miként buzdítottam az embereket új és izgalmas dolgok kipróbálására,mint az ejtőernyő vagy a búvárkodás, na meg hogyan tudtuk a kollégáimmal segíteni a rászoruló családokat saját olvasóink jóakaratából. Pontosan így, ilyen sorrendben – ahogy majd öregszenek a gyerekek. 

Szekeres berobogott

És a három éves képzésből el kellett telnie kettőnek(!), hogy kiderüljön, az egyetemnek nem kell ilyennek lenni! Hazamehetek olyan tudással is, amivel már el mernék menni egy állásinterjúra, egy próbanapra és nem kellene a sarokban sunnyognom egy új munkahelyen az első néhány hétben! 
Ilyen volt a TV felvételi gyakorlatok Szekeres Csabával. A Tanár úr rögtön azzal kezdte, hogy megkérdezte, mit szeretnénk tanulni – milyen tudásra lesz szükségünk a terveink valóraváltásához? 

Első tv riport. Interjúalanyok: drága csoporttársak.

Aztán elkezdődött a munka: igen, velünk. Használhattuk a kamerákat, mégpedig nem a hurrikánálló GoPro-kat, és úgy állíthattuk őket, ahogy a közülünk kikerülő rendező kénye-kedve megkívánta. 

Szekeres Csabáról pedig kiderült, hogy olyan türelme van, mint egy pillangónak: száezredszerre is elmondja mit tegyünk, megmutatja hogyan és még a felszerelés adta technikainehézségekkel is megbírkózik. És úgy leköt bennünket, hogy eszünkbe sem jut, akár máshol is lehetnénk ezen a szép szombat délután. 

Bekapcsoltuk a számítógépet, életre keltettük a keverőpultot. Felvettük egy általunk (vagyis Csaba kimeríthetetlen kreativitása által) kitalált játékfilm egy másodpercét – néhány óra alatt. Mindenre tanultunk egy trükköt, egy fogást, amivel megoldható az adott probléma. Rengeteg vicces és érdekes történetet hallottunk és mindenki kipróbálhatta a teljes munkafolyamatot. És gyakoroltunk és gyakoroltunk és gyakoroltunk, amíg végre valahára meg is értettük, mi mit jelent. Mert nem olyan egyszerű ám végrehajtani a rendező utasításait... Az ő szerepében meg megtudtam, hogy utasítani sem az...

Fejlődés útján 

Személy szerint annyira boldog vagyok, hogy beülhettem riporterként egy „stúdióbeszélgetésre” VÉGRE!!! Tanultam valamit, amit a munkámban, a szenvedélyemben, az életemben tudok használni, méghozzá arra, amire annyira vágyom: hogy még sokkal jobb legyek! Egy új területbe kóstoltam bele és ahogy láttam, ezt a többiek is élvezték. Erre jobb bizonyíték nem is kell, mint hogy úgy köszöntünk el egymástól: „jöjjünk be még egyszer-kétszer a konzultáción kívül is”. Mikor kérte más levelezős hallgató a tanárát, hogy az amúgy is nagyjából heti fél órát kitevő szabadidejét hadd töltse az óráján? 

Már fel is vettük az anyagot.

Én a magam részéről elmondhatom, úgy robogok most hazafelé a vonaton, hogy az ablakon kinézve az utazás rögzítési lehetőségein jár az eszem, közben alig várom, hogy hazaérjek, leporoljam az újságírás gyakorlatáról szóló könyvemet és újra belevessem magam a tanulásba, és talán még a fiókom mélyén élő közönégnek írt forgatókönyvemet is újra előveszem a szomszéd bácsiról és folytatom...

Ismét tisztelet a kivételnek, de egy kezemen meg tudom számolni hányszor éreztem így az egyetemi órám után – hulla fáradtan.

Remélem, még találkozunk.