A hotelben

Akkoriban egy régi szolgálati lakás nappalijából leválasztottkis helyiség jelentette a szobámat, és egy régi, de jó állapotú kihúzható kanapé az ágyamat. 

A szoba egyetlen említésre érdemes dísze (mivel virágot öntözni túl elfoglalt voltam – legalábbis szerettem ezzel áltatni a lusta fiatalt, aki egyszerű pincérként dolgozott, hogy egyetemi tanulmányait finanszírozni tudja) az előző tulajdonos fotója volt, amint éppen egy sor parkoló autó fölött húz el ejtőernyőjével, viccesen oldalra tartva lábait, mintha ez természetes testtartás volna az égen. Mindez nagy, fényes papírra nyomtatva lógott az ágyam fölött. Mindig is meg akartam tanulni repülni, ez igaz. 

Aznap éppen ügyeletes szállodás voltam, ami annyi tett, hogy az étkeztetések közti “holt időkben” (csak a főnököm hívta ezeket a néhány órás blokkokat így, én nagyon jól tudtam volna olvasással, futballozással, esetleg írással, vagy inkább alvással gondoskodni róla, hogy egy perc se legyen “holt”) a szálloda vendégeinek lestem miden gondját-baját. Fogadtam az érkezőket és búcsúztattam a távozókat.

Akkor – lévén kedd – túl sok érdemleges eseménye nem volt a napomnak. Éppen annyi vendég jött, illetve jelentkezett ki, annyi televízió nem kapcsolt be, vagy annyi bikinifelső tűnt el a medence melletti öltözőből, hogy ne tudjam kiélvezni a “holt időmet”. Az első vendég délelőtt tíz órakor toppant be, őt még két másik követte a nap folyamán. 

Ez egy fiatal lány volt, búskomor és idegen arcú. Szemei mintha mindig valahova a távolba meredtek volna. Sosem engem, vagy a helyet nézte, ahova néhány napra élni jött. Egyedül érkezett, egy táskát cipelt. Vonásain - feltűnően fiatal kora ellenére is - meglátszott az élet erős ábrázolása (mertahogy a mindennapok ereje ránk rajzolja tetteinek eredményét, azt nem mossa le a legjobb szappan sem a legtisztább vízben sem). 

Mindenkire mosolygott, de az egész megjelenése halvány maradt – látszott, hogy nem akar egyet sem szólni. Végül aztán csak feltett egy kérdést: 

- A reggeli itt mikor lesz?

- Reggeli? – kérdeztem vissza megjátszott meglepődöttséggel, hiszen én tudtam, hogy ahhoz a szobához, amelyikbe ő megy, nem jár a reggeli tejbegrízből vagy vajaskenyérből. – Sajnálom, hölgyem, de az ön foglalásához nem tartozik. 

- De... – próbált kiállni vélt igazáért – rajta van a szórólapjukon: egy ágyas szoba, reggelivel.

De mivel nem volt nála a papír, hogy megmutathassa és valószínűleg túl fáradt is volt, hogy felvegye a vitát az értetlen arcú inassal, inkább csak otthagyott a recepciónál ácsorogva (gondolta, a faképnél hagyás is bőven elég büntetés a magam fajtának, aki a vendég kedvéért kel fel reggel) és felvonult a szobájába. 

Amikor legközelebb láttam, ugyanazzal a fáradt, félig megjátszott mosollyal ölelgette két barátját, két borzos fiút a bejárati ajtóban, mint amit tegnap nekem is volt szerencsém ajándékba kapni. 

 

Éppen, hogy belefogtam a második fogásba (kőkemény rántott hús, olajjal megszívott hasábkrumplival – mennyei), hallottam a csengő türelmetlen rezdülését a pulton. Odasiettem, útközben nyelve le a falatot. 

Egy sportosan elegáns, jól fésült (és persze arra, hogy fenntartsa a hanyagság, s mint olyan, az elegancia látszatát gondosan ügyelő) fiatalember dobolt ujjaival a fa lapon. 

- Jó napot kívánok! Foglalásom van Kiss Pál néven. Egy közepes szoba a felső szinten – segített, mintha a nevéből nem tudnám kideríteni, melyik alvóhelyiséget fikszálta le már hetekkel ezelőtt telefonon, erre az egy éjszakára. 

A buzgó fiú kezet rázott velem. (Milyen furcsa, hogy emberek saját fajtájukból valónak tartanak engem is és a maguk kiváltságát, az érintkezéssel járó köszöntés formáját velem is megosztják), majd zavartan megigazította vékony nyakkendőjét, mint akinek most különösen jól kell kinéznie. A rövid szertartás után pedig sürgetőleg nézett rám. 

- Jó napot kívánok! Üdvözlöm az Inner City Budapest Szállodában – böktem ki végül, miután befejeztem a huszonéves férfi mustrálását. – Már vártuk Önt. A szobája készen is van. Az E15-ös, mutatom az utat, erre tessék – és ezzel elindultunk a lift felé. 

Az arany színű ajtó tükröződésében láttam, ahogy a mobiltelefonján éppen nagyon fontos és sürgős ügyeket intéz. Ennek ellenére nem volt ellenszenves. Sőt, tetszett a lelkesedése. Ezt pedig csak erősítette bennem, amik a lift fémkalitkája összezárt bennünket és megcsapott kellemes illata. 

- Elnézést, csak tudja, munka... – szabadkozott az előbbiért. Én pedig együtt érzően bólogattam. 

- Nekem mondja? – kérdeztem, miközben a lassan kihűlő rántott csirkemell képe úszott be elém. Mivel foglalkozik? – vettem fel a beszélgetés fonalát, mert úgy éreztem, szeretne róla mesélni. És azonnal felcsillanó szemeit látva tudtam, hogy így van.

- Ó, kérem szépen, én – kuncogott fel – üzletkötő vagyok. Megkeresem, mire van szükségük az embereknek és összekötöm velük azt. Ez a munkám. Meg az, hogy sokat beszélgessek. Innen tudom, ugyanis, hogy mire van szükségük. Mármint az embereknek, az ügyfeleimnek. Tudja mi ebben a jó? Hogy rengeteg féle-fajta élettel találkozom. Mindegyik mást akar. Ez nem tud szabadulni drága lakásától, az meg éppen nagyobba költözne, de nem találják meg egymást. Mert a világegyetem úgy rendezi, hogy sose tudják meg, mit szeretne a másik. Egyszer voltam egy festőnél, az mindenképpen kiállítást akart a műveiből, de azt mondta, ebben a városban ugyan senki sem jönne el rá. Hát nem is jött, mert soha nem nyitott meg. Néhány héttel rá, hogy lemondott tervéről és el is költözött vidékre, jött egy levelem a város ökéntes közösségi szervezetétől, hogy segítsek nekik több kultúrát behozni a lakóhelyükre, mert nagy rá az igény – például egy festménykiállításra. Képzelhető, mi stressz van ezzel. De hát megéri. Meg ám, amíg szerelemből csinálja az ember – darált, a végét már a szobája előtt állva. A küszöbtől még rám villantotta elégedett vigyorát és becsukódott mögötte az ajtó. 

“Ez is olyan lesz, mint az a másik, az a lány, aki épp csak össze nem esik a nagy harcban önmagával szemben” – morfondíroztam lefelé menet, majd újra a megszáradt sültrumplimra terelődtek a gondolataim. 

Ám csalódnom kellett, mert a hallban már ott ácsorgott az újabb páciens, az aznap érkező utolsó. Egy magas, jól öltözött, kedves arcú nő állt velem szemben. Még mielőtt megszólalt volna, mozdulataiból, arcának vidám játékából tudtam, hogy ez nem olyan, mint a másik kettő. Nem is nehéz a járása lelke súlyától és nem is röpköd szárnyakon fiatalsága buzgóságában. Kifinomult volt és őszinte mosolyú, nyílt tekintetű. 

Ahogy hozzám szólt, kezét is lendítette ajkai mozgásával, és levert egy adag szórólapot a pultról, amik konditermünk csodás szolgáltatásait hirdették ékes szavakkal és rikító fotókkal. 

- Jaj, elnézést! Elnézést kérek! – énekelte és már guggolt is le a szétszóródott halom fölé.

- Tessék csak hagyni, semmi gond, szedem – ugrottam rögtön mellé, de nem engedte, hogy egyedül dolgozzam a rendetlenségen. Kezei gyorsak és ügyesek voltak (nem gondolná az ember előző mozdulatából). 

Az okos tekintetű nő az ötödikén lakott. Felfelé a liftben pedig engem faggatott.

- És tessék csak mondani, sok a munkája a recepción? 

- Nem több, mint máshol – feleltem kurtán, mert már kopogott a szemem az éhségtől és szerettem volna kicsit a magam dolgával is törődni az életemben épp csak megérkező és szinte azonnal távozó idegenekén túl. De nem adta fel:

- Minden vendéget felkísér? 

- Általában igen, ez is a feladatom. De, tudja, ez egy hotel, mindenki másért jön. Vannak, akik azért hogy egyedül legyenek és ezt már az ajtón belépve szeretnék átérezni. 

- Értem, értem. Akkor sokféle emberrel találkozik, igaz? 

- A legtöbb félével. Egyébként általában pincér vagyok. Ott ez még erőteljesebb: a szállodai vendégek nem játsszák meg magukat az étkezőben. 

- Ez nagyon érdekes. Hall sok érdekes történetet? Nem fárasztó egész nap az emberekkel foglalkozni? 

- Hát... nem is tudom.

-Jaj, elnézést kérek a kérdezősködésért. Újságíró vagyok, kíváncsi természet – nézett rám kutató szemekkel mielőtt elbúcsúztunk. 

 

Este kinyitottam a szekrényémet a kis szobámban és mint önmagam kézzel fogható megjelenését, úgy válogattam ruháim között. Csak három szett lógott a fogason. Valahogy visszafogottabb, de nem túl egyszerű külsőt szerettem volna. Végül lerángattam az egyik akasztóról a szoknyát, a másokról egy fehér pólót, ehhez pedig a szürke zakómat találtam a legjobban illőnek.

Már nagyon vártam, hogy kilépjek kicsit a szállodából, hiszen az Inner City Budapest nem megy sehova Holnap is itt lesz nekem a kedves - kedvetlen vendégeivel, szigorú igazgatójával és mind a négy csillagával. 

Kifelé menet a szemem sarkából még láttam, hogy a mai három lakó együtt ül a bárban, egy-egy pohár mindegyik előttés valamin jót derülnek éppen. Engem nem vettek észre. 

- Ilyen az élet – állapítottam meg, csak úgy magamnak és elindultam az idegen éjszakába.