A felén túl, végétől innen

Már a Matkópusztára vezető út sem volt túl egyszerű, köszönhetően az én híres tájékozódási képességemnek: Győrben ugyanis én szóltam, hogy arra, Kecskemét felé kell menni, aztán elaludtam. Akkor sikerült rájönni, hogy itt valami navigálásra lenne szükség, amikor már le kellett hajtani az autópályáról. Innentől kezdve én kétszer szólaltam meg, mind a kétszer az éppen ellenkező irányba vittem a fiúkat.

Nagy társaság fogadott vasárnap a matkói reptéren, meg egy katonai helikopter, amiből a versenyző ejtőernyősök ugráltak. Így még arra is volt esélyem, hogy lássam Gabit és Dangiet anélkül ugrani, hogy miket, tanulókat segítenék, irányítanák a levegőben

Mi pedig lecserélül az apró kis cessnát... Igazi ritás tulajdonság, de amíg ebből ugrottunk, az volt a baj, most ez a gép nem volt túl bizalomgerjesztő. 

Aznap Dangie volt a főnök (és én tudom mi az igazi neve, mert bemutatkozott apukámnak! de nem árulom el) és a négyes-ötös szint következett. 

Vagyis először a „szárazföldi” edzés. A számomra új gépből kiugrást gyakoroltuk és attól tartok, én vagyok az első, akinek erről az ugrás-homorítás egy fordított Dirty Dancing jelent jut az eszébe... Éppen olyan, mint amikor felemeli a hapsi a csajt, csak itt nem ráugrunk az erős karokra, hogy azok emeljenek fel.

Szóval a négyes szint. Két oka van annak, hogy mindig kiugrom és nem ragadok ott az ajtóban: az egyik, hogy az annyira halálosan ciki lenne, másrészt Dangie (és máskor Gabi) jelentése a maga megnyugtató kinézetével... meg inkább „jó lesz az húsom, mosolyogj végig” típusú mondataival.

Kiugrottunk, homorítottunk, minden remek volt, már a tájat is tudtam élvezni, hiába koncentráltam közben a feladatokra. Aztán nyílt az ernyő, legalább hét cella feltöltődött, slider félig lecsúszott, zsinórzat csomó és csavarodás mentes, oldottam a fékeket.  Megkerestem a helyem a reptér fölött, ott forgolódtam, amikor rájöttem, Dangienek már le kellett volna szállni. Lenézett és láttam, hogy ő meg is tette ezt, de akkor miért nem mond semmi olyasmit, mint hogy „jó volt bébi”, vagy legalább, hogy „kilencven fokot jobbra”?? Lasssan leesett, hogy nem működik a rádió! Még rá is néztem, de rejtélyes okokból kifolyólag nem kapcsoltam be... 

De! Egyedül landoltam, és talpra érkeztem!!! Ez sokkal nehezebb, mint amilyennek tűnik, mert a füvön egy másodperc alatt ránt el a földre rogyó ernyő. Persze apa ezt éppen nem látta, mert Kecskeméten kirándult ez idő alatt.

Jó, igaz, valahol csak a reptér másik végében szálltam le, ahonnan apró pöttynek tűntek azok is, akiket még egyáltalán láttam... Viszont megvan a sikerélmény: önálló landolás. Ettől féltem mindig, nagyon is  – hogy majd ha magamtól kell, nem fogom tudni, mit csináljak. Ezt vetkőzte le rólam ez a véletlen. Mert kellemesen ellebegtem a fejemben lejátszva a teljes folyamatot, amikor egyszer csak észbe kaptam, hogy akció van, fékezni kell, fejig, mellkasig, satu! És leértem!!! "Senki nem büszkébb most rád, még te magad sem, mint én" - mondta Dangie nagy-nagy örömömre. De persze azért egy rafináltabb diák bekapcsolta volna a rádiót...

 

Kis ünneplés és aggódás következett: az ötödik szint előtt álltam, ahol már egyedül kell ugrani. Apa is előkerült, szóval jól kellett viselkedni. És nem is pánikolhattam azután, hogy Dangie és Verebes Gabi is odament hozzá bemutatkozni és elhinteni az információt, mennyire nem egy veszélyes sport ez az ejtőernyő. Ez mindkettőnknek sokat számított, szerintem neki is, de nekem biztosan, mert nagyon jólesett.

Szóval felszálltunk. Ez a gép valahogy nagyon más. Nem kell, igaz, küzdeni a széllel a szárnymerevítőért, de szinte rosszul lettem benne. Na, mondom, remek. Nem elég a félelem és hogy kiugrom egy repülőből... Aztán oda kellett menni a nyitott ajtóhoz, már ezt is nehéz volt előtte elképzelni, de amúgy ez a rész könnyebb, mint hinnénk. Szinte nem is érezni a húzatott, csak a tudat, hogy a kilépés után nincs semmi szilárd alattunk egy jó darabig. 

Ez a szint volt az, amikor magamat ijesztettem meg: a gépben, amikor lejátszottam magam előtt, hogy mit fogok tenni, hogyan fogok ugrani, nem is tartottam a dologtól és ez olyan furcsa volt, hogy addig győzködtem magamat, márpedig van mitől tartanom, amíg elkezdtem félni. Micsoda logika, nem igaz?

Ennél már csak egy vadabb butaságot tudok mesélni. Mégpedig, hogy a gép oldalán lógó Dangie ruháját véletlenül elkaptam, amikor kiugrottam... Tudom, tudom, de úgy érzem, egy önkéntelen reflex volt ez. Magamnak mondogattam, hogy „engedd már el, engedd már el, hát nem lesz meg a feladat” mire szétnyitottam az ujjaimat és stabilizáltam magamat. Sikerült, legalábbis én így érzem, a jobbra-balra spirál is. Aztán egy sima magmérő nézéstől bepörögtem, mint a búgóscsiga és nagyszabású stabilizációs kísérleteim közepette Dangie mosolygó arcával találtam szemben magamat. Amire én is elvigyorodtam és bólintottam, hogy minden ok. Legalábbis én teljesen biztos voltam benne, hogy ezt teszem, mert hát ha a Dangie mosolyog, akkor miért ne tenne így mindenki más is? Aztán majd a videóból kiderül, valójában milyen grimasznak tűnhetett esetlen kísérletem a szélben való mosolygásra… És bocsi, Dangie, nem akartalak lerántani!

Végül jól hasra estem a landolásnál… Mert ha a közelben vagyok és apa is látja, csak nem sikerül az a szép landolás. 

Szóval ma úgy jöhettem haza, amit Dangie is megállapított: ez egy sikeres nap volt. Sikerült két újabb szint, túl vagyok a 9 ugrásból álló AFF képzés felén, leszálltam egyedül, talpra érkeztem és a családom egy kicsit beleleshetett, miért áldozok annyit azért, hogy itt, a reptéren tölthessek legalább heti egy napot. De megérteniük teljesen még mindig nem sikerült, miért olyan fontos nekem ez a kis menedék-sziget.

Pedig muszáj lesz hozzászokniuk ehhez, mert az AFF vizsgával még messze nem lesz vége számomra az ejtőernyőzésnek.