Szép volt, fiúk!

Az 1980-as évek fociján nőttem fel. Nekem Nyilasi, Ebedli, Zsiborás, Mészáros, Törőcsik, Garaba, Kardos, Kiprich, Hannich voltak a futballistáim. Nagyszerű játékosok, nagyszerű eredményeket hoztak. Ott lehettem a Népstadionban 1986-ban, amikor három-nullra vertük a brazilokat. Micsoda élmény volt! Még ha nem is az első csapattal jött el Telê Santana. Ez a meccs volt számomra sokáig az etalon, amit nem tudott fölülmúlni a válogatott. 

A kétezres években, bevallom, hűtlen lettem a magyar focistákhoz. Ha nagyon megerőltetném magam, akkor sem tudnék senkit sem mondani, aki nyomot hagyott volna bennem a játékával. Hazai mérkőzéseket nem nagyon néztem, a világversenyeken nem voltunk kint, a tévében sem követtem nyomon az itthoni eseményeket. Aztán amikor a fiam „fociőrült” lett, akkor kezdtem újra ismerkedni régi kedvencemmel, a Fradival és a többiekkel, hiszen vele együtt leültem a képernyő elé. Végül jött ez a mostani csapat, a Rossi-legénység. Ezek a srácok odaszögeznek a kanapéra. Végre újra olyan meccseket, hozzáállást, alázatot és tiszteletet látok, amiért lehet lelkesedni. A magyar focit visszahelyezik végre oda, ahol gyerekkoromban is volt. A vasárnap délutánt is elvarázsolták Szoboszlaiék. 
Dominik igazi vezéregyéniséggé érett az elmúlt néhány évben. Szimpatikusan nyilatkozik, nem szállt el magától és az eredményeitől. Ugyan még nagyon fiatal, de társai elfogadják csapatkapitányuknak. Példája ő a kitartó munkának, szorgalomnak, és példaképe lesz a neki szurkoló gyerekeknek. És igaza volt Hajdú B.-nek. Az első gólja Montenegró ellen tényleg világklasszis volt.