Hétköznapi sárkányos mese a Nyárfa utcából

Homokozó, mászóka és hat hinta volt annak idején a Nyárfa utcai játszóterünkön, emlékszem, réges-régen az utcabeli apák állították fel valamennyit. Állandóan fociztunk, a mászóka volt a kiskapu. A gólok után felnéztünk a felhőkre, felfedeztünk volna egy fekete sárkányt, hogy takarja már el kicsit a napot, vessen kis árnyékot, de nem láttunk egyet sem. Akkoriban nyilván a sárkányoknak nem volt kedve felettünk röpködni.

Pedig a mesebeli állatot már el is neveztük, Nérónak. Nem véres sárkányt képzeltünk, inkább bölcset, a bölcsesség adta volna erényét, mint amikor a szó végén elcsuklunk, mert először félünk kimondani.

A hinták egy napon eltűntek. Talán 20 éve már, hogy szó nélkül bontották szét.

Manapság már csak az ablakon át nézem a játszótér kihűlt helyét, a szelektív szemétgyűjtőkkel, a büdös szennyvízátemelővel, és figyelem, ahogy az égen megjelenik a nap, s valami láthatatlan, talán egy hatalmas szárny, elnyúló árnyékot vet az utcára, amelyben megszépül minden, még az ágytakaróval házról házra szökkenő asszony is, a nyomában araszoló Ladával.

Esteledik a Nyárfa utcában, az égen csillagok hunyorognak. Alattuk, kéz a kézben, szerelmes pár lépked, az a tervük, megkeresik a sárkány barlangját, ahogy gyerekként mi is gyakran elindultunk felfedezni.

- Jó ötlet - mondom nekik, mert biztosra veszem, hogy a sárkányok ide már akkor se jönnek, ha tervbe vették.