Hétköznapi csendek a Nyárfa utcában

"Csak csendben most suttogd
Most el fogom hinni
Látod ünneplőben vagyok
Pont el akarlak vinni
Valami napsütötte helyre" (Kispál és a Borz)

A csendet szeretem, ezért a fülem botját se mozdítom, nem rohanok, hogy nyüzsgés támadjon.

Arc merev, rózsaszín csalódás. Homályosan látni. Rózsaszín lötty, sűrű, durva, zuhan a fej a terítőre, már üres a pohár.

Most új csendek jönnek...

Csak eltelt egy, öt, tizenkét év, hónap, nap (tetszés szerint választható idők). És ezekben az a borzasztó és megbocsáthatatlan, hogy eltelnek. Eltelnek szépen, észrevétlenül, aztán pedig visszaöklendezik ránk az egészet csőstül. Az ember képtelen megbocsátani ezeknek az éveknek, hónapoknak, napoknak (is).

Az egészben nem azt volt a rossz, hogy az ember folyton szomorú és sír, hanem, hogy mindent elfelejt, mert nem képes odafigyelni semmire, mert nem is érdekli semmi. Az egész baromira nem fontos. Nem érdekes, hogy nem tud kommunikálni, nem érdekli, hogy szellemileg - ideiglenesen - leépül. Az sem, hogy mások mit szólnak. Az sem, hogy ő maga mit szól a saját megbutulásához, mikor százra csökken a szókincse, de még azt a száz szót sem használja.

Most újra, gyűjtöm ami él, ami számít, bárhol találom is.
Itt a „nincstovább”-ban játszom a szavakkal.
S csak kis alkonyi fény legyen még, ami mutassa nekem...