Hétköznapi: szerdai, buszon csokizós

Szerda, délután. Utazás buszon, táska mélyén csokoládék. Életemben nem rendkívüli dolog. Mármint az utazás és a csokoládé. A buszozás már nem különleges élmény, át kell élni, kész.

A csokoládé komolyabb, a csokoládézás komoly. Annak megvan a rendje és hangulata. Talán még ritmusa is, ha a busz zötykölődését, annak lehet nevezni.

A tömegközlekedés keménységét a lágy csokoládé darabkák ellensúlyozzák.

Van reggel az oda út, amikor nem lehet csokizni a buszon, mert tömöttek a sorok az ülések között. Már mondtam, a busz kemény hely. Olvasni azok szoktak, akik ülnek, telefonálni mindenki, legalább egyszer az órás út alatt. Van, aki szóba áll az idegennel, van, aki úgy tesz, mintha aludna, de mindig talál zavaró tényezőt, hogy kinyissa a szemét.

Felszáll két nőnemű, egyik a székembe kapaszkodik, remeg a hátam, kinézik számból a falatot. Nevetnek, visongnak, a könnyük is kicsordul, nem a fáradságtól, a könnyű kalandok mesélésétől.

A mellettem ülő lányhoz fordulok, csillog a szeme. Elámulok, beleharapok a mogyorós csokoládéba, s a másik felét papírostul feléje nyújtom...