Hétköznapi és a szájban olvadó valóság

Pompásan kiabált. Jó cigányasszonyhoz illően, mélytengeri mámorban vezette elő, hogy eladó az egész világ, de leginkább a csokoládéutánzat, amit árusított. Bevallom, a stílusa fogott meg, azt ugyanis gyanítottam, hogy a kínált portéka fogyasztásra nem igazán alkalmas.

Mindenesetre sokan gondolták, hogy a hölgy reklámja a mostanság látottak és hallottak közül a legjobb, mert villámgyorsan kapkodták szét az olcsó édességet. Remekül űzte az ipart. Úgy fogyott a cucc, mint kínai boltokban az ünnep közeledtével fűzérben kapható karácsonyfaégők.

Elgondolkodtam, hogy az aluljáróban, egy rozoga asztalról nassolnivalót árulni nem épp legális, tehát vásárolni sem. Akkor ezt hívják úgy, édes bűnbeesés? Olyan volt az egész, mint a mesében, valahol az Ezeregyéjszakán túl, hisz az árus felvette volna a versenyt a nagy távol-keleti kofákkal.

Hirtelen a föld alól ki se mertem tenni a lábam a napra, féltem, eltévedtek. Fontolgatva méricskéltem tovább a szikkadt édességet. Semmi. Még egy éles hang se hasított a levegőbe. Csak hömpölygő, rohanó emberek. Még azt sem írhatom, hogy felszínes érzések áradtak, hisz a felszín alatt voltam néhány méterrel.

Rendezek gondolatot, amitől ugyan nem leszek olyan nyitott rögvest, mint a kocsmaajtó, de kezdem jól érezni magam. Úgy is süt a nap, gondolom ettől már a kavics is kivirágzik.

– Szeretnék megérkezni oda, ahova már csak a fontos dolgokat viszem – mondom. – Ahova már rég úton vagyok. A sok lom, kacat nem kell, lerakom útközben..., mert vannak dolgok, amiket el kell viselni – nyugtázom. Mint a rossz rendszereket, borokat, édességeket, és a csak a szájban olvadó valóságot.