Agresszió

Nem mondok újat azzal, hogy a társadalom frusztrált (és nemcsak nálunk, hanem világszerte, mielőtt még jönne a szokott lózung arról, hogy máshol minden sokkal jobb, mint Magyarországon) és az agresszió az ajtónk előtt toporog. Illetve inkább már ránk törte az ajtót és a nappalinkban duhajkodik. Bőny, a diáktársát megkéső kislány története kétségbeejtő. Akinek iskoláskorú gyermeke van, annak különösen. Az amerikai, svédországi oktatási intézményekben történt késelések, pisztolyrántások oly messzinek tűntek. Eddig. Bőny azonban itt van.

Gyermekeink egy frusztrált, kiszámíthatatlan környezetben nőnek fel. A szülők sokszor bizonytalanok: bizonytalan a megélhetés, bizonytalan a párkapcsolat, bizonytalan a vi­lág. Háborúval, környezetszennyezéssel, klímaváltozással, vándorló népekkel fenyegetnek minket. A bizonytalanságra pedig az ember, ősi ösztönből, agresszióval válaszol. Akit sarokba szorítanak, az támad. Aki fél, az támad. Abban a gyermekben, akinek sem otthon, sem az iskolában nincs nyugta, gyűlik a feszültség. És előbb-utóbb robban.

A család jelenti létünk alapját. Mégis folyamatosan támadás éri. Az otthon lenne a nyugalom szigete. De vajon hány helyen van így? Hány gyermek látja azt, hogy apa és anya veszekszik? Hány gyermek nő fel úgy, hogy kezébe nyomják a tabletet? A rajzfilmek egyre pörgősebbek, egyre vibrálóbbak, egyre bántóbbak. A klasszikus meséket is feldolgozzák újra, a Hupikék törpikéktől Garfieldig szinte minden mesének megvan már a 2024-es változata.

Mert a régi túl lassú, túl békés, a ma állandó izgalomban tartott gyermekének túl unalmas. Sok mindent megtehetünk magunkkal, gyermekeinkkel, csak éppen a következmények láttán ne lepődjünk meg.