Robert E. Field, a veterán katona végakaratát teljesítette lánya Rábatamásiban

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. április 23-án amerikai repülőgépek jelentek meg a Rábaköz légterében, egyikük fedélzetén Robert E. Fielddel. Célpontjuk egy Bécshez közeli objektum volt, gyárakat és egy repülőteret kellett volna támadniuk. Kapuvár térségében azonban tűzharcba kerültek és az egyik gépet súlyos lövés érte. A katonák parancsot kaptak a gép elhagyására. Rábatamási közelében ketten ugrottak ki. Robert E. Field szerencsésen földet ért, életben maradt. Barátjának azonban már nem volt ideje kinyitni az ejtőernyőt és a becsapódáskor azonnal szörnyethalt. 

A hétvégén egy amerikai asszony érkezett Rábatamásiba. Robert E. Field lánya, Jean Ellen. Azért jött, hogy apjának végakaratát teljesítse és elszórja hamvait azon a helyen, ahol a barátja, Frank Coupe meghalt. Robert úgy mesélte családjának, Frank azért halt meg, mert a többiek kijutását segítette a megsérült bombázóban. Ezért nem tudott ő idejében kiugrani. 

Könnyes, megható találkozásokat élt át Jean abban a néhány órában, amit a Rábaközben töltött. Napját Szalay Balázs, a Rábaközi Helytörténet-kutatók Társulatának elnöke és a rábatamási önkormányzat szervezte meg. 

Zokogva borultak például egymás nyakába Varga Gyula bácsival, aki tíz éves kisfiúként szemtanúja volt a történteknek és látta Field szakaszvezetőt is, amikor egy tűzoltókocsira ültetve Csornára szállították.

- emlékezett Gyula bácsi. 

Jean Ellen a rábatamási közösségi házban mesélte el édesapja történetét. Bernád Dénes repülőtörténet kutató pedig részletesen elmondta, mi is történt nyolcvan évvel ezelőtt Rábatamási légterében. Szilbek Béla gyűjtő pedig a repülőgépről beszélt a hallgatóságnak.

Teljesült  Robert E. Field végakarata

Ezután a nap megrendítő része következett. Jeant és családját, fiát, menyét, unokáját Varga Gyula bácsi arra a helyre kísérte, ahol Frank Coupe szörnyethalt. Robert E. Field utolsó kívánsága ugyanis az volt, hogy hamvai az érte életét áldozó barátja halálának helyén nyugodjanak. Jean eleget tett édesapja végakaratának. 

A Field család programjáról, Robert E. Field életéről a Kisalföld hétfői számában olvashatnak.

Jean Field Lindblad így emlékezett vissza édesapjára Rábatamásiban

- A legkorábbi emlékem az volt, hogy apám olvasott nekem. Imádtam a vele töltött idő, csodálatos otthont teremtett számunkra. A szüleim minden nyáron béreltek egy kis, szerény nyaralót, egy hétre. Már nagyon vártuk ezt az időt, hogy a természetben legyünk és könyveket olvassunk. Apának volt egy kis alumínium halászhajója. Korán reggel elindult, és a nap nagy részét horgászattal töltötte. Őszintén szólva arra sem emlékszem, hogy hazahozta volna a fogását. Azt hiszem, részben azért, mert anyám nem rajongott a halfőzésért! Nagyon büszke volt az autóira, és kifogástalanul tartotta őket. Soha nem ettünk vagy ittunk az autóiban. Valójában 90 évesen vette az utolsó vadonatúj autóját - pirosat és napfénytetővel.

- A tragikus élményeiről soha nem mesélt nekünk. A szolgálati idejéről, vagy a hadifogságról. Aztán egy rendezvényen apa és egy barátja a háborúról beszélt. Meg voltam döbbenve. Fogalmam sem volt, hogy min ment keresztül. Amit elmondott, megmagyarázta, hogy az apám miért olyan, amilyen. Nem szerette a tömeget, a hangos zajokat, a forgalmas utcákat. Nehezen viselte, ha bármi is megzavarta nyugalmát. Nehezen kezelte az ilyen helyzeteket. Akkoriban tartottak katonai találkozókat. A szüleim részt vettek ezeken és apám aktívvá vált. Más államokba utazott az éves kongresszusokra. Úgy gondolom, hogy ezek a találkozók nagyon fontosak voltak számára. Hogy beszélhetett másokkal, akik hasonló élményekkel rendelkeznek. 2003-ban engem jelöltek ki a veteránok egyesületének vezetésére. A férfiak egyre idősebbek voltak, és egymásra akartak koncentrálni, nem pedig a találkozókra. Megtiszteltetés számomra, és még mindig büszke vagyok, hogy engem választottak. A csapatban már nincsenek a világháborút megjárt katonák. Apám volt az utolsó, úgy tudom.

- 2017-ben kaptam egy emailt, amiben apáról érdeklődött valaki. Be kell vallanom, meglepődtem, és nagyon védtem az apámat. Akkor már egy idősek otthonában élt és az emlékek gyakran felkavarták. Felvettem a kapcsolatot Szalay Balázzsal és nagyon hálás vagyok neki mindenért. Az itt, Magyarországon megjelent cikkek nagy örömet szereztek édesapámnak. Azt hitte, senki sem tudott arról, hogy mi történt a kedves barátjával, Frankkel és vele 1944-ben. Magyarországon, ahol apát elfogták, és elvesztette kedves barátját és bajtársát, Franket. Megkaptuk a cikket Varga Gyula bácsiról, aki pontosan emlékezett, hogy mi történt 1944. április 23-án. Pontosan tudta, hol ért földet apám és Frank. Úgy döntöttem, hogy nem osztom meg Varga bácsi emlékét apámmal, azt gondoltam, felzaklatná a sok emlék, hiszen soha egy szót sem szólt erről. Pár hét múlva, vacsora közben abbahagyta az evést, rám nézett, és sírni kezdett. Még soha nem láttam apámat sírni, és ez olyan fájdalmas sírás volt. Mesélni kezdett és szinte pontosan úgy fogalmazott, mint Varga bácsi az újságban. Azt mondta apám: "Nem tudtam kezelni, hogy Frank meghalt, ez volt a legrosszabb. Annyira megijedtem, és nem akartam ott hagyni Franket. Nem hittem el, hogy elment. Folyton sírtam!" Megnyugtattam, hogy valójában csodálatos munkát végzett. Mindössze 19 éves volt. Édesanyját is alig 2 évvel korábban veszítette el. Frank emlékét mai napig megtartjuk. Mindannyian tiszteljük őt és imádkozunk érte.

- Szívem mélyén hiszek abban, hogy apának élete végén némi békességet adott Szalay Balázs kemény munkája és elhivatottsága. Megígértem apának, hogy Rábatamásiba utazom, ha tehetem. Meglátogatom a helyszíneket, tiszteletemet teszem Frank előtt. Találkozom Varga bácsival és Balázsékkal. Ma ez megtörtént. Nagyon köszönöm a kivételes vendégszeretetet, kedvességet és melegséget mindenkinek, aki ma itt van. Nagyon áldottak vagyunk, hogy itt lehetünk, és megoszthatjuk ezt az élményt mindenkivel.

A lezuhant repülőgép személyzete a háború után tudatta a hősi halott Frank Coupe családjával, mi történt. A katonát a csornai Szent Antal temetőben temették el, bajtársat megillető tisztességgel.

Bob Sciacqua levele Frank Coupe édesanyjának, 1945. július 5.

Kedves Coupe asszony!

Azt hiszem, tudom, hogy érezheti magát most. Csak annyit kell tennem, hogy az édesanyámat az ön helyébe képzelem, és máris nagyon pontos képet kapnék arról, hogyan érzi magát most, és hogyan reagál erre a levélre és más dolgokra, mert ön, akárcsak a saját édesanyám, nagyon sok szeretettel gondolkodik, és nagyon szereti a fiát.

Tudja, úgy érzem, mintha már régóta ismerném magát, sőt, úgy érzem, hogy legalább annyira jól ismerem, mint a maga Frankjét. Frank-kel a springfieldi állomáson találkoztam, és nem sokkal később már haverok lettünk, és természetesen elmondtuk egymásnak a gondjainkat és a szeretteinkről való beszélgetések sokszor önről szóltak. A magányos katonaéletben a szeretetünk egyre nő azok iránt, akiket otthon hagyunk, és Frank szeretete ön iránt, valóban hatalmas volt. Mesélt nekem a testvéreiről, néha az apjáról, és mesélt nekem Annáról, és néhány tervéről. Mindezek elmesélésével megértettem és megismertem a családját. Úgy érzem, hogy nagyon jól ismerem önt.

Csodáltam Frank-et, mert jó katona volt. Amikor együtt állomásoztunk Westover-ben, nagyon gyakran dolgoztunk együtt. Frank sosem panaszkodott. Tette a dolgát, bármi is volt az, és jól végezte. Amikor jött a minősítés, és nem kapta meg, nem panaszkodott, hanem továbbra is jól végezte a feladatát.

Aztán eljött a nap, és együtt mentünk a lövésziskolába. Az iskola kemény volt, és messze nem voltunk babusgatva, sőt, a katonai élet akkoriban a legrosszabb volt neki és nekem. Frank nem mondott semmit. Tette a dolgát, és jól tette. Elvégeztük a lövésziskolát, és együtt mentünk Salt Lake-be. Ugyanabban a legénységben voltunk. Tíz nap szabadságot kaptunk, és én hazavittem Frank-et. Nagyon jól érezte magát. A családom azonnal megkedvelte, és úgy bántak vele, mint velem. Anyámnak tíz napig volt egy másik fia is.

Aztán elmentünk harcolni. Kaliforniából Olaszországba menni nagyon jó móka volt. Az itt-ott történő megállások kellemesek voltak, és élveztük.

A harcban az ember jobb és bátrabb férfivá válik, vagy gyengébb és gyávább lesz. Frank elérte azt, amit kevesen értek el ezen a világon, több lett belőle, mint amilyen volt, és ezzel együtt tökéletes katonává vált. Frank sosem dicsekedett, egyszer sem mondta azt, hogy odamegy és egyedül megnyeri a háborút. Frank nem mondott semmit. Frank tettei és viselkedése önmagáért beszélt, és hadd mondjam el, ha bátorsága és harci képessége hallható lett volna, te, anya, otthon hallottad volna.

Mi mindannyian harciasabbak lettünk a harcok során, a háború ezt teszi a férfiakkal, Frank is még harciasabb lett. A dolgok odafent egy kicsit komolyak, megállásra és gondolkodásra késztetik az embert. Frank egy nehéz küldetés után kimászott a repülőgépből, és mosolygott, bátorság és önbizalom sugárzott róla, egymásra néztünk, és a teherautón, amely visszavitt minket a sátrainkba, azt mondta nekem, hogy visszatértünk, és hogy minden rendben lesz. Bátorság és merészség, Frank-ben annyi volt, amennyi az egész legénységnek elég lett volna, Frank volt a felső lövész, én pedig az orrban. Volt egy saját kis rendszerünk, amivel figyelmeztettük egymást az ellenséges gépekre, és ő gyönyörűen együttműködött velem, mindig ott volt, egy pillanatra sem lazított a bevetéseken. Az ilyen dolgok bátorítják az egész legénységet.

Egy alkalommal a századunknak nem volt elegendő felső tüzére, és más tüzéreknek kellett helyettesíteniük a sérülteket. Frank kilenc egymást követő bevetésen repült. Ez meglátszott rajta, és ez a négyes bármelyik emberén meglátszott volna. Frank nem panaszkodott, megcsinálta, és jól csinálta. Frank-et így látni bátorságot adott nekem, mert be kell vallanom, hogy többször megijedtem, és szégyelltem magam. Frank, olyan katona volt, aki többször is kisegített.

Most, kedves Coupe asszony, jön a levél rossz része. Tudni akarja, mi történt Frank-kel, és hogyan halt meg. Ezt tudom és láttam.

Április 23-i küldetésünk Bécs térségében volt. Minden oldalról ellenséges repülőgépek raja támadott minket. Mint mindig, most is minden erőnkkel visszalőttünk. Elég kemény találatokat kaptunk. A gép szárnyain, törzsén és magas szerelvényén akkora lyukak voltak, hogy egy ember is át tudott volna kúszni rajta és jelentős magasságot vesztettünk, és azt mondták, hogy hagyjuk el a gépet.

A bombázó és én ugrottunk elsőként. Tizennyolc és húszezer láb közötti magasságban hagytuk el a gépet. Nyilván azért nem szólalt meg a vészcsengő a gép hátsó részében, mert az elektromos rendszerünket szétlőtték. Ők, a hátsó ülésen egészen addig ott maradtak, amíg már majdnem földet értek. Frank volt az utolsó a hátul ülők közül, aki kiugrott. Lehet, hogy olyan alacsonyan magasságból ugrott ki, hogy az ernyőjének nem volt ideje kinyílni, mielőtt földet ért volna. Ez az egyik lehetőség. Ez is megtörténhetett. Lehet, hogy kinyílt az ernyője, és a földhöz közeledve találat érte. Ezt azért mondom, mert rám lőttek, amikor a földön lövések hatósugarába kerültem. Voltak ott magyar katonák (ered. Hungarian Home Guard Soldiers, valójában vadászfegyveres civilek lehettek), akik követték az ejtőernyőinket a földig, és lehet, hogy ők lőttek Frank-re, ahogy rám is. Engem nem találtak el, de Frank-et talán igen. Ejtőernyővel átrepültem Frank teste fölött, és alacsony magasságból felismertem őt. Később megmutatták nekünk az azonosító dögcéduláit, és azt mondták, hogy a templom mögötti temetőben hantolták el ebben a faluban, Győr mellett, Magyarországon.

Nos, ezt a Győr várost Rábának is nevezik. Ez egy és ugyanaz a város. A falu, ahol Frank-et eltemették, Győrtől délnyugatra fél órányi autóútra volt. Egy katolikus sírkertben temették el.

Kedves Coupe asszony, bárcsak pontosabban el tudnám mondani, hogyan érzem magam, de azt hiszem, ez a levél a képességeim határa.

Drága Coupe asszony, emelje fel a fejét, legyen büszke, az ön Frank-jére, rangjától függetlenül, a legjobb katona volt, akivel valaha találkoztam az emberek hadseregében, és mindenekelőtt FÉRFI volt. Azért harcolt és halt meg, hogy ön és én és a többi ember az országunkban továbbra is élvezhessük az amerikai életmódot. Mi, a szolgálatban lévő férfiak tudjuk és megértjük, hogy senki sem tudott többet tenni azokért, akiket szeretett, és a hazájáért. Higgye el, ha fel tudtam volna szedni Frank-et a földről, ahol landolt, és hazavinni hozzád, megtettem volna.

Sosem feledem el Frank-et. Anya elvesztetted a fiadat, ez az ország egy kiváló katonát és polgárt, én pedig egy jó barátot. Frank megtanított engem valamire a bátorságról, mondhatni, amit a sírba is magammal viszek.

Vigyázz magadra, anya, tudom, hogy most sírsz, az igazat megvallva én is, nagyon nehéz magamban tartani a könnyeket, úgyhogy töröljük le mindketten a könnyeket és mosolyogjunk. Frank, biztos vagyok benne, hogy most és mindig mosolyogva szeretne látni téged.  

Kérem írjon nekem, ha van valami, amit úgy gondolja, hogy nem mondtam el, vagy nem világos, kérem ne habozzon kérdezni. Isten áldja, vigyázzon magára.

Barátja, Bob Sciacqua

Utóirat: Sajnálom, hogy nem tudom megmondani, hogyan került vissza a repülő Olaszországba. Csak annyit tudok, hogy sikerült. Ha érdekli, javaslom, írjon Gardner kapitánynak, a mi remek pilótánknak, és biztos vagyok benne, hogy mindent el fog mondani, amit tud. Egyelőre semmit sem tudok róla, és ha ön tudna, kérem, mondja el, mit tud, tudja, nagyon szeretnék minden lehetséges hírt megtudni.