Iszap alól

Győrben a vagongyárban építették azt a világháborús repülőgépet, amit most nagy érdeklődés mellett emelnek ki nyolcvan centi iszap alól a Balatonból. Érdekes dolog az érték. Hiszen ez például csak rozsdás vas. Valószínűleg nem is a legszerencsésebb sorsú, hiszen akkor sikeres küldetés után egy hangárban, majd talán valami múzeumban landolt volna csillogóra vikszelve.

Mégis, mivel egyetlen ismert magyar gyártmányú Messerschmitt, ez nemcsak a hadászat vagy repülés szempontjából, de az ipartörténet szempontjából is szenzáció. Egy kis győri történelem bukkan ki a habokból, sokak keze munkája, és kis túlzással élőben követhetjük a fejleményeket. Új kutatási témát ad megismerni az útjait, a történetét, a pilótáit és repüléseit, és végre méltó helyén, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban lesz majd az új helye, nem a strandolók és vitorlások alatt.

Vajon hány ilyen érték rejlik emberekben, amikről már nem is tudjuk, hogy a világon utolsó, és hagyjuk elsüllyedni? Ki tud még gépesítés nélkül kenderrel bánni, agyagból téglát vetni, hordót készíteni, akár emlékszik az illető repülő összeállítása körüli munkákra? Én már a nádsípkészítés kedvéért is internetes videók bölcsességéhez és útmutatóihoz fordulok, ha már felelőtlenül beígértem a kisfiamnak. Vajon mennyi tudás vagy értékes emberi vonás az, ami hasonlóan elfeledettségben nyugszik, várva arra, hogy majd kuriózumként újra feltalálják? Hagyunk elveszni olyan mesterségeket, mint a cipész, a kalapos, az órás, vajon lesz-e olyan idő, amikor múzeumnak, vagy épp gyakorlati értékéért ezeket még kiemeljük az idő iszapja alól?

Nem lenne jobb most inkább megadni az értékét ezeknek a tudásoknak? Jó lenne a még értőket megbecsülni és nem hagyni, hogy tájházak poros sarkainak kiállítási anyagává váljanak.